Enzó tizenöt éves, roma, genderfluid fiú. Az ezredfordulós Budapesten él, ahol egy brutális iskolai bántalmazást követő mély disszociatív állapotban a testi és lelki traumái egybefolynak az amúgy is bizonytalan testélményével, az ébredező pubertás szorongásaival és az első szerelem tapasztalatával.
Ebbe a történetbe fonódik be édesanyja, Lepke hetvenes évekbeli útja, aki tizenhat évesen költözik fel Szabolcsból Budapestre. A két külön idősíkon és testben zajló életutat az etnikai alapú szexuális tárgyiasítás és a kiszolgáltatottság mint transzgenerációs kapocs köti össze. A regény a munkásosztálybeli sors, a roma identitás és az LMBTQ+ létezés egymást metsző tapasztalatait tárja fel.
A próza a mágikus realizmus elemeivel, álmokkal és sűrű, szuggesztív képekkel dolgozik, melyek közvetlenül adják át a főhős szorongását és tehetetlenségét. Az Enzó egyszerre sodró felnövéstörténet és az internalizált szégyen, a testre íródó traumák, valamint a kijelölt keretekből való kitörés lenyomata.
„Maga sem értette, mégis miért siet annyira a reggeli buszhoz, ha egyszer tudta nagyon jól, hogy úgyis elkésett. Ez a mindenét átható sietség hormonos pattanásaival egyidőben ütötte fel magát lelkében, s vált serdülő életében – minden figyelmeztetés nélkül – stabilan hétköznapivá. Belső elkésettségének érzése abban az alig felismerhető – ámde annál inkább kellemetlenebb – kényszerességben nyilvánult meg leginkább, hogy mozdulatait mindig egy hajszálnyival előbb indítványozta a kelleténél. Emiatt azok – ha még csak éppenhogy is, de – pont még esedékességük előtt virágoztak el, bénító tétlenség némán ordító pillanatait hagyva maguk után társas kapcsolódásaiban. Mint ahogyan az a ma reggeli, anyjával való találkozásakor is történt.
Ez az új furcsasága járásában mutatkozott meg leginkább. Akármennyire is tiltakozott, teste egyre feszesebben ráncigálta bele lábát lépéseibe, s habár vékony, de szívós fiatal fiúvá kezdett fejlődni, ettől a belsejében bujkáló, friss testi izgalomtól elég gyakran enyhe kifulladásban találta magát megérkezéseiben. Most is ebben a tompán megbúvó kimerültségben fékezett bal lábával a betonon, amint a buszmegállóban megpillantotta iskolatársait. Nem értette, hogyha ők még mindig a buszra várnak, akkor mégis milyen csapdába csalhatta ma reggel az észlelése, hiszen láthatóan – még az előbbi váratlan retúrja ellenére is – időben van. Ahogy felismerte az új helyzetet, idegpályáin azonnal bekapcsoltak a reggeli forgatókönyvéhez kódolt, jól bejáratott parancssorai, s a szokásához híven a megálló betonszigetének bal hátsó sarkához szögellte testét – ahol még biztos távolságban volt a többi várakozótól, de elég közel ahhoz, hogy utolsóként még felugorhasson a hátsó ajtón.”
SZINOPSZIS
Enzó tizenöt éves, roma, genderfluid fiú. Az ezredfordulós Budapesten él, ahol egy brutális iskolai bántalmazást követő mély disszociatív állapotban a testi és lelki traumái egybefolynak az amúgy is bizonytalan testélményével, az ébredező pubertás szorongásaival és az első szerelem tapasztalatával.
Ebbe a történetbe fonódik be édesanyja, Lepke hetvenes évekbeli útja, aki tizenhat évesen költözik fel Szabolcsból Budapestre. A két külön idősíkon és testben zajló életutat az etnikai alapú szexuális tárgyiasítás és a kiszolgáltatottság mint transzgenerációs kapocs köti össze. A regény a munkásosztálybeli sors, a roma identitás és az LMBTQ+ létezés egymást metsző tapasztalatait tárja fel.
A próza a mágikus realizmus elemeivel, álmokkal és sűrű, szuggesztív képekkel dolgozik, melyek közvetlenül adják át a főhős szorongását és tehetetlenségét. Az Enzó egyszerre sodró felnövéstörténet és az internalizált szégyen, a testre íródó traumák, valamint a kijelölt keretekből való kitörés lenyomata.
„Maga sem értette, mégis miért siet annyira a reggeli buszhoz, ha egyszer tudta nagyon jól, hogy úgyis elkésett. Ez a mindenét átható sietség hormonos pattanásaival egyidőben ütötte fel magát lelkében, s vált serdülő életében – minden figyelmeztetés nélkül – stabilan hétköznapivá. Belső elkésettségének érzése abban az alig felismerhető – ámde annál inkább kellemetlenebb – kényszerességben nyilvánult meg leginkább, hogy mozdulatait mindig egy hajszálnyival előbb indítványozta a kelleténél. Emiatt azok – ha még csak éppenhogy is, de – pont még esedékességük előtt virágoztak el, bénító tétlenség némán ordító pillanatait hagyva maguk után társas kapcsolódásaiban. Mint ahogyan az a ma reggeli, anyjával való találkozásakor is történt.
Ez az új furcsasága járásában mutatkozott meg leginkább. Akármennyire is tiltakozott, teste egyre feszesebben ráncigálta bele lábát lépéseibe, s habár vékony, de szívós fiatal fiúvá kezdett fejlődni, ettől a belsejében bujkáló, friss testi izgalomtól elég gyakran enyhe kifulladásban találta magát megérkezéseiben. Most is ebben a tompán megbúvó kimerültségben fékezett bal lábával a betonon, amint a buszmegállóban megpillantotta iskolatársait. Nem értette, hogyha ők még mindig a buszra várnak, akkor mégis milyen csapdába csalhatta ma reggel az észlelése, hiszen láthatóan – még az előbbi váratlan retúrja ellenére is – időben van. Ahogy felismerte az új helyzetet, idegpályáin azonnal bekapcsoltak a reggeli forgatókönyvéhez kódolt, jól bejáratott parancssorai, s a szokásához híven a megálló betonszigetének bal hátsó sarkához szögellte testét – ahol még biztos távolságban volt a többi várakozótól, de elég közel ahhoz, hogy utolsóként még felugorhasson a hátsó ajtón.”
SZINOPSZIS
